Mikor az ember nem stimmel

Fülszöveg:

Bárcsak Apa megmondta volna, mit csináljon az ember, ha "stimmelni" akar! Ő tudta, hogy Zsófikának jelleme van. Élete utolsó percében is rá gondolt. Miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már, azt kérte: "Mondják meg Zsófikának..." Apa üzenni akart neki valamit. De mit?

Hogy éli meg egy tizenhárom éves, zárkózott kislány, ha hirtelen meghal az apukája? Az egyetlen ember, aki érti őt, és úgy látja a világot, ahogy ő. Akivel mindent meg lehet beszélni, és aki mindig mindent megmagyaráz. És vajon mit akart üzenni neki, azzal a titokzatos, félbemaradt mondattal?

Nagy Zsófia az 50-es évek Budapestjén éli a kisiskolások -  egyáltalán nem normális - életét. A kislány "fura", zárkózott, és iszonyú lámpalázas. Nem képes idegeneket megszólítani, az osztály előtt összefüggően felelni, még akkor sem, ha tudja a leckét. Édesanyja a Neveléstudományi Intézetben dolgozik, egész életében a gyereknevelésről írt könyveket, saját kislánya azonban egyáltalán nem felel meg a sztenderdnek. Sokszor úgy tűnik, mintha nem szeretné a lányát, mintha csalódott volna benne, hogy nem olyan, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Zsófika talán fél is tőle egy kicsit, nem avatja a bizalmába, nem mer elmondani neki semmit.

"Anya komolyan szokott könnyezni, méltóságosan, mert Anya könyveket ír, Anya tudományos kutató. Anya nagyon okos."

Az édesapáról csak Zsófikán keresztül kapunk képet, hiszen a regény az ő halálával indul. Orvosként dolgozik, kedves és gondoskodó, Zsófika imádja. Apa az, aki szerint Zsófikának jelleme van, és, akit nem zavar, hogy a kislány nem mintagyerek. 

"Nem stimmel a gyerek, mi? Ilyen nem szerepel egyik könyvedben sem."

A regény látszólag arról szól, hogy Zsófika elindul megkeresni édesapja utolsó betegét, aki a titokzatos félbemaradt mondatot hallotta, hátha megtalálja a mondat másik felét is. Eközben azonban bajba keveredik, és a mondat lázas keresése közben hatalmas jellemfejlődésen megy át. 

Eljut Pongrácz Istvánhoz, édesapja utolsó betegéhez, a mogorva és félelmetes iskolai portáshoz, aki éppen az ágyat nyomja egy bokatörés miatt. Egy félreértés kapcsán nála ragad, mos, főz, takarít rá, pedig eleinte fél tőle, nagyon fél. Hiába derül ki, hogy Pongrácz pont annyit tud a fél mondatról, mint ő, mégsem hagyja magára, és idővel meg is szereti az idős embert. Sőt, Pongrácz is nagyon megkedveli a kislányt, de sosem vallaná be.

Aztán ott van Márta néni, az osztályfőnök, aki mindig mindent kitalál, de olyan ügyesen titkolja, hogy Zsófika végig azt hiszi, senki nem tud semmit a nagy titokról, amit Dóra bízott rá.

Dóra Zsófika barátnője, de mikor kiderül, hogy Haller Kálmán Vikivel, Dóra testvérével (és gyámjával) csalja a feleségét, akkor Zsófikát eltiltják az egyetlen barátnőjétől. Zsófika azonban mégsem tudja magára hagyni a lányt, és amikor Viki külföldre utazik, beköltözteti az öreg Pongráczhoz. És örül-e ennek az öreg... hát persze, hogy sosem vallaná be, hogy megszerette ezt a kislányt is.

"Szalad, csak úgy kopog a szandájja, Ű meg itt ül, oszt nem átallanak köszönni néki a köjkök, akik az ű iskolájukba járnak, most bizonyosan kiröhögik, hogy strázsál egy hátizsákot, oszt a lába is gipszbe van, de ami a legnagyobb szégyen, kiláccik a szőrnyúl a zsák száján, oszt azt is néki kell itt őriznie, a Fekete nyúlját. Szeptemberre oda lesz a tekintéje, ki fog félni őtűlle, ha ezek a suttyók elmongyák mindenkinek, hogy nyúl vót a hátizsákban, ű meg csak ült mellette nagy hűségesen."

Gyerekkoromban olvastam először ezt a könyvet, és sok év után újra a kezembe került. Nagyon szerettem minden szavával, minden szereplőjével együtt. Szinte nem is tudnék senkit kiemelni közülük, hiszen mindenki elképesztő fejlődésen megy át, mindenki megtalál valamit, amit elveszettnek hitt. Zsófika, a zárkózott kislány a könyv végére végre "stimmelt". Túllépte a saját korlátait, idegenekkel elegyedett szóba, ápolta a félelmetes öreget, és a végére megtalálta édesapja elveszett mondatát is. Pongrácz, a mindig morgós portás újra megtanult mosolyogni, szeretni és kötődni. És a végére már nem is morgott olyan sokat. Anya, az Okos, a mindenkit lenéző, és az egész világgal haragban lévő Judit a végére megértette, hogy a furcsának, érzéketlennek "ismert" lánya segítőkész, csupaszív kislány, akit rengetegen szeretnek. És talán azt is megértette végre, hogy nem lehet könyvből és szaklapokból gyereket nevelni.

Nagyon szép a Marianne-Zsófika ellentétpár. Bár Marianne (Haller lánya) csak közvetve, elmesélésekben jelenik meg, mégis megtudjuk, hogy ő a legcsodálatosabb kislány a világon. Kitűnő tanuló, míg Zsófika csak közepes, szépen, választékosan beszél, míg Zsófika meg se mukkan. Na meg ő az édesanyja (Kató néni, Zsófika nagynénje) szeme fénye, míg ez Zsófikáról szintén nem mondható el.

Szabó Magda stílusa szinte letehetetlen, még akkor is tetszik, amikor maga a sztori nem pörög. Ebben a könyvben ráadásul az öreg Pongrácz beszédstílusát is visszaadta a maga helyesírási hibáival, tájszólásával és morcosságával.

Egyetlen dolog zavart nagyon: Anya karaktere. Annyira idegesített, hogy még csak nem is veszi a fáradtságot, hogy megértse a lányát, egyszerűen elkönyveli, hogy az ő lánya selejt, nem felel meg  az általa felépített képnek. Amúgy meg mindenkit lenéz, Márta nénit, akivel osztálytársak voltak, kimondottan utálja, csak a rossz szándékot látja benne. Bár az utolsó fejezetekben nekem nagyon úgy tűnt, hogy a saját lánya, Zsófika iránt érzett rosszat vetíti rá Márta nénire. 

Régen olvastam Szabó Magdától, de örülök, hogy újra felfedeztem.