Én ott leszek...
Az esőcseppek halkan kopogtak az ablak bádogpárkányán. November volt... már az eső sem volt ugyanaz, mint a párás júliusban. Már nem felfrissülést, hanem nyálkát hozott. Nem megtisztulásról, hanem befelé fordulásról szólt. A nő a kanapé sarkába kucorodott. Kedvenc takaróját a lábára tekerte, és nagyot kortyolt a belga forró csokiból. Remélte, hogy a kedvenc édessége végre mosolyt csal az arcára az elmúl hetek szürkesége után. Szembe kellett néznie önmagával. Nem hazudhatta tovább a nyilvánvalót. Mert fájt... fájt az a kimondott két szó, az a fél mondtad. Jobban fájt, mint azt valaha is gondolta volna. És a csend, ami utána jött, meggyötörte, elszívta minden energiáját, tönkretette. Nem tudta, hogy merre tovább. Nem tudta, hogy hogyan tovább. Maga sem tudta, hogy mit akar és ez meglepte. Egész életében kőkeményen ment előre az úton. A kamaszkorában magára öltött páncél kiválóan megvédte a világ gonoszságától. Pajzsot tartott minenki elé, esélyt sem adva arra, hogy a lelkéig hatolj...
