Egy elmegyógyintézet viszontagságai

Még a gólyatáborban találkoztam először a könyv címével, ugyanis a lelkes felsőbb évesek az elmés feladatoknak, amikkel egy hétig kínoztak megörvendeztettek minket, nagy klasszikus filmek/könyvek címeit adták. Írtam is egy listát, hogy ezeket majd jól megnézem/elolvasom, de aztán a sok buli tanulás az olvasás rovására ment. Tavaly ősz tájékán aztán a kezembe került a könyv, és nagy-nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba.

A sztori:

A békésen folyó elmegyógyintézeti napokat, ahol Hevenyek és Idültek jól elkülöníthető csoportja tengeti mindennapjait egy új "beteg" érkezése zavarja meg. Randle McMurphy, a nagyszájú hamiskártyás felrázza az intézet életét, és nem csak a "betegeket", de az ápolókat is "szórakoztatja", különös tekintettel a Főnénire, az osztály karót nyelt főnővérére. De vajon fel lehet-e rázni az évek óta vegetáló embereket, akikbe az sulykolták, hogy alkalmatlanok a kinti életre? Vajon McMurphy segíteni akar a sorstársain vagy kihasználja őket?

Nagyon nyögve nyelősen indult a könyv, és az is maradt úgy kb. a közepe tájáig. Nagyon sokszor gondoltam azt, hogy nem olvasom tovább, ki is olvastam közben két másik könyvet meg egy tucat Nők Lapját, aztán - mivel utálok könyvet félbe hagyni - nekiveselkedtem újra. A közepétől kezdett beindulni a sztori, már nem arról szólt a könyv, hogy a Bromden főnök - aki mellesleg süketnémának tetteti magát - mesélgeti az osztály hétköznapjait, hanem valóban történt is valami. A tengeri kalandot nagyon élveztem, és az indulás pillanatáig izgultam, hogy ne történjen semmi gikszer, és eljussanak a Nagy Kékséghez. A végén már szinte letehetetlen volt a könyv, kíváncsi voltam a McMurphy kontra Főnéni hidegháború végkifejletére, meg arra is, hogy ez a McMurphy tényleg őrült-e vagy csak a börtön elől menekül a pszichiátriára.

Lényegében azt gondolom, hogy rá kell érezni a könyv ízére. Sok esetben nem tudtam eldönteni, hogy az osztály lakói tényleg őrültek vagy ez csak egy csavar, amit a végén old meg a szerző. De a vontatott történetvezetés és az egyéni látásmód bebizonyította, hogy itt bizony baj van a fejekben, de talán nem akkora, mint amekkorának a társadalom beállítja. Azt gondolom, hogy egy nagyon komolyan megírt, többszintű regényről van szó, ami semmi esetre sem egyszer olvasós kategória. Nem nőtt kimondottan a szívemhez, de nem is dobnám fel a rukkolára.

A szereplők közül nem sokan nőttek a szívemhez, talán Dale Hardingot tudnám kiemelni, aki az elsők között ismeri fel McMurphy harcának lényegét. Szerettem nagyon az eszmefuttatásait, és az első perctől meggyőződésem volt, hogy ő nem őrült, csak lelki sérült. Nagyon megrázó volt a felesége látogatása, az a hideg közöny, ahogy az egyébként teljesen értelmes férjéhez viszonyult.

1975-ben Milos Forman rendezett nagysikerű fimet a könyvből Jack Nicholson és Danny DeVito főszereplésével, amely a BAFTA és a Golde Globe díjeső mellett öt Oscar-díjat is bezsebelt. Tervben van a film is, de még annyira élnek a karakterek a fantáziában, hogy a megnézését még halogatom egy kicsit.