Egy széttört világ tükörcserepei

Ezt a könyvet még a rukkoláról happoltam pár éve, mert érdekesnek találtam a témáját, és a fülszöveg is egy jó kis regényt ígért. Ehhez képest jól megszenvedtünk  egymással én és a könyv, pedig még nyaralni is elvittem, hátha megembereli magát és felpörög egy kicsit.

A sztori:

Az igaz történeten alapuló regény középpontjában Umberto áll, az író dyslexiás kisfia, akinek a ’80-as években tudomást sem akarnak venni az olvasási nehézségéről. Az író apa nem hagyja annyiban a dolgot, kutat, orvostól logopédusig megy, gyakorol a gyerekkel, szóval minden lehető és lehetetlen dolgot elkövet, hogy Umberto másodikos gimnazistaként ne egy harmadikos elemista szintjén olvasson. Mindezt a kínlódást az apa szemüvegén át látjuk, mintegy végtelen mesefolyamként, párbeszédek és sok esetben időrendi sorrend nélkül.

Mindeközben képet kapunk az író elrontott házasságairól tartós és kevésbé tartós kapcsolatairól, valamint a saját gyerekkoráról is, már amennyiben párhuzamot képes vonni Umberto és a saját gyerekkori viselkedése között.

Mindezt a kínlódást az apa szemüvegén át látjuk, mintegy végtelen mesefolyamként, párbeszédek és sok esetben időrendi sorrend nélkül.

Nem volt ez rossz könyv, de valahogy nem tudtam megérteni az apát. Nem értettem, hogy miért nem látja azt, hogy Umberto gyerekkora kicsit sem nevezhető normálisnak vagy átlagosnak. Miért gondolja azt, hogy az orvosok az idióták, mikor arról beszélnek, hogy esetleg lelki sérülések is közre játszhatnak a dyslexia kialakulásában? A sok vita a feleségével, Carole-lal, az elköltözöm majd visszaköltözöm, a válunk majd mégsem válunk, majd mégis válunk egy gyerek világát teljesen összekuszálják és széttörik. Nem is értem, hogy miért gondolták, hogy ez nincs hatással Umbertóra, mikor ők maguk szenvedtek a kialakult helyzettől.

Aztán a szabályok nélküli lét: sajnálgatjuk a gyereket, hogy szétdobál mindent, és azzal magyarázzuk, hogy nem érzékeli a teret. Megteheti, hogy nem eszi meg a reggelit/ebédet/vacsorát, és ez teljesen rendben van. Megteheti, hogy nem áll szóba az apjával, megteheti, hogy nem végzi el a gyakorlatokat és az apa nem tesz egyebet, csak sajnálja és sajnálja.

Egy ideig én is sajnáltam Umbertót, akinek nem voltak barátai, az agresszivitása és az írni-olvasni nem tudása miatt nem volt képes beilleszkedni a környezetébe. Aztán mikor nagyobb lett, mikor képes lett volna gondolkodni, átlátni dolgokat, már dühített a nemtörődömsége, a kicsinyes bosszúállása.Rájöttem ugyanis egy idő után, hogy, szándékosan gonosz, szándékosan szófogadatlan... mert megteheti. Sokszor úgy tűnt, hogy a dyslexiája miatti sajnálatot maximálisan kihasználja, máskor viszont sajnálatra méltó volt az a megalázó lét, ahogy az iskolában bántak vele, ahogy viszonyultak hozzá.

Elfogadom, hogy a '80-as években ez a jelenség még új volt és szokatlan, de ettől még felháborítónak tartom azt, ahogy a pedagógusok viszonyultak ehhez. Azt, hogy először eltanácsolták, majd inkább átrugdosták felsőbb osztályba, hogy szabaduljanak tőle, és a zárkózottságát, a passzivitását a lustaságának és nemtörődömségének tudták be.

Aztán persze az egész történetet csak egy nézőpontból ismertük meg, nem tudjuk, hogy hogyan látta ezt Carole (aki szerint a gyerek egyébként teljesen rendben van), hogyan látták a pedagógusok és orvosok, akiknél megfordultak és főleg hogyan látta ezt Umberto.

Sokat mérgelődtem a könyvön, sok helyen rémesen untam, főleg a sok ismétlést és szájbarágást. Az, hogy sokszor hiányzott a kronológia, az kevésbé zavart, de azt, hogy ötször mesélte el, hogy Brigitte-t hogyan, miért és mikor küldte el, az már eléggé. A végére néha nem tudtam eldönteni, hogy egy dolog többször történt meg,vagy ugyanazt a történést meséli el újra meg újra. Viszont sok helyen szerettem, és szurkoltam Umbertónak, hogy képes legyen túllépni a szülei idióta viselkedésén, képes legyen behozni a lemaradását és valóban az a kedves, bájos gyerek vagy fiatal felnőtt legyen, akinek az apja szerette volna látni.