Szerelem a lagúnák árnyékában

Ezt a könyvet még egy régi karácsonyra kaptam valamikor kamaszkoromban, és valahogy nem fogott meg sem a címe, sem a fülszövege. Gondoltam várok vele pár évet, hátha...

A sztori:

Az öregedő extábornok, aki ma már csak ezredesként szolgál a háborúban "csodálatos" két napja Velencében 18 éves szerelmével és egy kis kacsavadászattal megspékelve. Közben perlekedik egy kicsit a sofőrjével és elmélázik, hogy szabad-e neki egy 18 éves lányt szeretni. Feltöri a lagúna jegét és lő hét kacsát. Ennyi.

Pár napja fejeztem be a könyvet, de nem tudom most sem igazán, hogy mi a véleményem róla.

Tetszett? 

A hangulata nagyon. Az andalgás a velencei éjszakában, a gondola a Canale Grandén, ahogy a szél a hajamba kap, miközben egy pohárka valpolicellai-t kortyolgatok. A hajnali kacsavadászaton didergés a hordó mélyén, feszülten várva a gácsért, majd célra tart, lő és megvan!!

Volt az egész könyvnek egy mélabús hangulata is, ahogy az öregedő, beteg ezredes próbálja élvezni az eltávozás adta kellemes perceket a Contessával, miközben sejti, hogy ez akár az utolsó találkozás is lehet. Fájdalmasak voltak a visszaemlékezések, a háborúról fel-felvillantott képek megrázóak, és ijesztő az a látszólagos idegenség is, ahogy az ezredes felidézi ezeket, és mintegy esti meseként adja át Renatanak. 

Érthető volt a szerelme iránt érzett vívódás is, hogy szabad-e, lehet-e egy ötven éves férfinak egy 18 éves lányt szeretni? Kérheti-e a lánytól, hogy viszontszeresse, mikor a saját érzésein kívül nem adhat neki semmit? Aztán mindig megmagyarázza, mindig elhallgattatja a lelkiismeretét, mégis folyton ott motoszkál benne a kétség és megmérgezi a szerelmes perceket és a lopott csókokat.

Nem tetszett?

A sok picsogás az agyamra ment. A minden ötödik sorban felmerülő kérdés: Szeretsz? és a csöpögő rózsaszín fogadkozások: Szeretlek, úgy, hogy ennél jobban már nem is lehet... stb.

Az unatkozó Contessa alakja is kimondottan taszított. Nem állítom, hogy nem szövődhet szerelem ekkora korkülönbséggel, de abból, ahogy Renata szomjazta a háborús történeteket, nekem teljesen úgy tűnt, hogy ő nem más, mint egy 18 éves gazdag lány bezárva Velencébe, aki napokon, heteken át várja, hogy a szerelmének hitt férfi megjelenjen egy napra és egy kis színt vigyen a szürke hétköznapokba. Naiv és egyszerű, ugyanakkor ez a naivság valahol kedves és megejtő is. Ami megrázó volt az a Contessa üdesége, pajkossága és felszabadultsága szemben az ezredes öregségével, fásultságával és gondterhességével.

Összességében nem volt kimondottam rossz könyv, imádom Olaszországot
és mindent ami olasz, úgyhogy ez mindenképpen a mű javára írható. A karakterek nem voltak szerethetőek, a Gran Maestroval és a hozzá kapcsolódó történetszállal nem is igen tudtam mit kezdeni. Igazából mindenki fásult volt, mindenki be volt zárva a maga kis életébe és valóságába, egyedül a Contessa tudott egy kis üdeséget csempészni a mindennapokba. A vége pedig... az utolsó mondatban csúcsosodik ki mindaz a közömbösség és önzőség, ami átitatta az egész könyvet.

Nem vette el a kedvemet Hemingway-től, minden esetre lehet, hogy nem ezzel az írással kellett volna kezdeni a vele való ismerkedést.