Egy csók margójára

Állt a szikla tetején és nézte az óceánt. A szél belekapott a hajába, a nagyobb hullámok pedig egészen az arcáig spriccelték a vizet. De ő ebből semmit nem érzékelt. Csak az a tegnap esti csók járt a fejében. Újra és újra átjárta az az édes bizsergés, amire már hetek óta vágyott. Kihagyta az esti fogmosást. Majd a reggelit is. Örökké érezni akarta a férfi szájának az ízét.

Hogy juthattak idáig? Próbálta megtalálni azt az egyetlen pillanatot, amikor a barátságból valami más lett. Valami olyan nyers vonzalom, ami elemi erővel cibálta őket egymás felé. Nem volt szó szerelemről, csak olyan testi vágyról, ami elsöpörhetett volna minden óvatosságot, minden gondolatot, minden gátlást. Mint két mágnes úgy vonzották egymást, hogy a beteljesülés előtt kilökjék a másikat a világűrbe. Mert nem tehették… nem oldódhattak fel a másik szemében és nem szaggathatták darabokra a ruhát egymásról.
A nő csak állt és a távolba révedt. Hogyan tarthatná be a kicsikart ígéretet? Hogyan felejthetné el azt, ami minden pislogásnál a szeme előtt lebeg? De látta a szenvedést a másik tekintetében. Látta azt a megbocsáthatatlan fájdalmat, azt a mérhetetlen vívódást, amivel a férfi küszködött.
- Nem tehetem – mondta – soha többé nem maradhatok veled kettesben. A feleségemet szeretem, nem téged.
A nő túl volt már egy váláson. Közel a negyvenhez pontosan ismerte azt a fájdalmat, amit a másik nő érez. A megcsalt nő. De nem érdekelte. A férfi karjai közt nem tudott gondolkodni. Üres volt a feje, csak azt a lüktető bizonyosságot érezte, hogy ennek így kell lennie. Nem akarta már úgy élni az életét, hogy mi lett volna ha. Nem akarta kihagyni a ziccereket. Nem akart már mások érzéseivel, reakcióival foglalkozni. Csak el akarta venni azt, ami jár… azt, amit akar. Még úgy is, ha ezzel maga körül felrobbantja a világot. Élni akart végre. Gondolkodás nélkül élni, szeretni és gyűlölni. Fel akarta rúgni a társadalmi konvenciókat, amik egész életében gúzsba kötötték. Élvezni akarta az arcát simogató napfényt, a haját összekuszáló szelet és a férfi csókját. Nem akarta átadni magát a másik fájdalmának.
 - Nem akarlak elveszíteni, de ha szeretsz, tiszteletben tartod a döntésemet.
Hogy szerette-e? Igen, a szó legnemesebb értelmében. Nem vágyott másra, csak, hogy kézbe vegye és magához ölelje a férfi lelkét. Hogy behatolhasson az évek során jól felépített páncél mögé. Mert látta. Látta azt az embert, aki ő valójában. És gyönyörű volt. Nem akarta ezt elveszíteni. Nem akarta odadobni a köztük lévő köteléket azért a nyers erőért, amitől nem tudnak szabadulni. De hogyan nézhetne nap mint nap a szemébe? Hogyan ülhetne mellette és mosolyoghatna rá úgy, hogy ne vágyjon újra és újra arra a mindent elsöprő csókra? Hogyan tarthatná tiszteletben a férfi által meghúzott határt anélkül, hogy elveszítse azt, ami a legfontosabb: a barátságát?
A nő lassan visszatért a valóságba.
 - Nem tehetem. Nem bánthatom azt, aki a világmindenséget jelenti nekem.
Lassan lesétált a szikláról és hazament. Bement a fürdőszobába és megmosta a fogát.