Pókháló

Ezer szállal kötődünk egymáshoz. A minket összefűző, pókhálóvékony fonalak napról napra húznak, cibálnak minket egymás felé.

Emlékszem, mikor először láttalak. A verandán ültél, a nagypapa hintaszéke halkan nyikorogott alattad. Ragyogott az ég aznap, az aranyló napsugarak táncot jártak az arcéleden. Nem voltál más, mint egy idegen a szomszéd házból, a szomszéd utcából, a szomszéd városból.

Aztán szépen lassan része lettél a hajnali kutyasétáltatásaimnak, ahogy kávésbögrét szorongatva, gyűrött fejjel megjelentél a konyhaablakban. Azon kaptam magam, hogy keresem ezeket a lopott pillanatokat, amikor senki másé nem vagy, csak az enyém. Amikor még nem kiabált rád a főnök, mert a dugóban ültél és késve értél be dolgozni. Amikor még nem értél haza elferdült nyakkendővel és ezer gonddal a válladon. Amikor a hétköznapok mókuskerekét felváltotta az otthon simogató harmóniája.

Sokáig nem beszéltünk. Még csak nem is biccentettünk egymásnak. Egyszerűen csak tudomásul vettük a másik néma, tovasuhanó társaságát. A leheletfinom fonalak pedig óráról órára fonódtak köztünk.

Észre sem vettük, hogy mikor lett a hajnali kutyasétáltatásból éjszakákon átnyúló teázás. Csak az elmúlt évek emlékképei villantak újabb és újabb formákat öltve. A kandallóban pattogó tűz pont úgy táncolt az arcodon, mint az első reggelen a melengető napsugarak. A gyűrődések is megvoltak, történeteket meséltek arról, ami volt és arról is, ami lehet.

Éveken át fogtuk egymást kezét, lépten-nyomon lestük a másik mosolyát és letöröltük a könnycseppeket egymás arcáról. A minket körbevevő, puha és biztonságos pókháló pedig egyre csak nőtt, finom szálai át- és átfonták az életünket. Ismertem már minden rezdülésedet. Tudtam, mi rejlik a félrecsúszott nyakkendő, az átvirrasztott éjszakák mögött. A hintaszék is megvolt még, de már üresen árválkodott a verandán. Csak a kóbor macska melengette magát a nyári napsütésben, aki a szomszédból jött át kosztolni.

Éreztem, hogy megváltoztál, de magam előtt is takargattam a puszta tényt. Próbáltam kibogozni az egyre jobban összekuszálódó fonalakat, de a száz meg száz csomó meghaladta a képességeimet.

Aztán egy napon eltűntél. Üresen ásított a kandalló szája, a kutya – aki már a második volt azóta az első reggel óta – nyüszítve kereste a nyomaidat a kertben. Nem voltál ott a kávéillatú konyhában, és az új szomszédok is már csak az én gyűrött arcomat figyelhették a homályos ablaküvegen át. El sem köszöntél, csak elillantál az életemből olyan csendesen és lassan, ahogy érkeztél.

A hintaszéket kidobtam, a nyakkendőid viszont ott várnak glédába állva a szekrényben. Tudom, hogy látlak még. Tudom, hogy találkozunk egy másik életben.