Vágyódás

Érdekes dolog, mikor leülsz valakivel beszélgetni, és utána azt érzed, hogy tele vagy energiával. Szinte szárnyalni tudnál. Pedig nem is volt szó semmiről. Legalábbis semmi különlegesről. Még a problémáitokat sem osztottátok meg egymással. És mégis… mégis annyit kaptál tőle fél óra alatt, amennyit mástól évek alatt sem. Legalábbis te így érzed. És lehet, hogy így is van…

Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy keresed a lehetőséget a találkozásra. Beszélni akarsz vele. Mindegy miről, csak beszéljetek. Aztán már azt sem. Csak látni akarod. Tudni, hogy arra jár, amerre te. Lesed a pillanatot, hogy mikor futhatnál össze vele. Csak egy köszönés, egy pillantás, egy mosoly erejéig. Neked ennyi is elég. Ha megkapod, kitárul a világ. Azt érzed, hogy mindenre képes vagy. Semmi másra nem vágysz csak egy kis házikóra valahol mélyen bent az erdőben, ahol csak ketten vagytok. Te, meg Ő. Nincs külvilág, nincsenek problémák, nincsenek határidők. Egyáltalán semmilyen idő nincs. A tűzhelyen halkan forr a teavíz, a kandallóban ropog a tűz, ti meg ültök a fotelban egymással szemben és beszéltek. Mindenről. A világról, az életről, a boldogságról, a bánatról, a haragról, a szeretetről. A végén meg már nem is beszéltek. Csak ültök. Lehunyjátok a szemeteket, és láttok. Éreztek. És ez valami mérhetetlen békével, és boldogsággal tölt el. Közben felforr a víz. Föláll, teát készít. Neked. És tudod, hogy az a tea csak a tiéd. Mámorosan kortyolod, és a melege átjárja testedet, szeretnéd, ha örökké tartana. Ha örökké itt lehetnétek, és beszélhetnétek. Tudod, hogy lehetne.  Tudod, érzed, mert te magad vagy. Látod benne jövőbeni önmagadat. És látod, hogy ő is múltbeli önmagát látja benned. Tudod, hogy tökéletesen ért, és megért. Tudod, hogy sosem fog kinevetni. Hogy bármit elmondhatsz neki, legjobb tudása szerint fog válaszolni. És azt is tudod, hogy amit mondani fog, az neked a legjobb.  Egy csoda. Te magad. A jövőd.

Aztán furcsa gondolataid támadnak. Arra gondolsz, hogy jó lenne ha beteg lenne. Mert akkor ott lehetnél mellette, és ápolhatnád. Vagy arra, hogy szeretnéd egyszer rajtakapni, hogy sír. Mert akkor ott lehetnél, és a válladra borulna. Lesed a pillanatot, hogy mikor zökken ki önmagából. Mikor veti le az álarcot. Csak egy pillanatra. Ha csak egy percre beláthatnál a maszk mögé, neked az lenne a világmindenség. Tudod, hogy ehhez idő kell. De te türelmetlen vagy. Nem bírsz várni. Ezért lesed minden lépését. Ezért kutatsz utána. De nem leszel okosabb. Aztán beszélsz róla. Mindenkinek, mindenhol. Így próbálod betölteni azt az űrt, amit a hiánya okoz. Tudni akarod a más véleményét. A más szemszögét. Azt várod, hogy valaki rosszat mondjon róla. Hogy megvédhesd. Hogy kiállhass mellette. Ha pedig valakitől azt hallod, hogy ez a pillanat csak a tied volt, csak neked szólt, akkor letagadod. Lehetetlen. De belül valahol te is tudod, hogy igaza van. És a lelked újabb energiát kap. Újra szárnyal. Pedig messze vagy még a közelségtől. De te nem akarsz tolakodni. Nem akarod kiadni magad. Még nem. De kívülről fújod minden mondatát. Pláne amit neked mondott. Rólad. Az életedről. Az életéről. A többieknek elegük van. Unják. Nem értenek. Próbálod visszafogni magad, de nem megy. Bocsánatokat kérsz. Aztán már azt sem. Nem érdekel a mások véleménye, és nem érted, hogy miért nem látják ők azt, amit te. Akárhogy is töröd a fejed nem találod a válaszokat. Csak azt tudod, hogy neked szükséged van rá. Hogyha elveszítenéd őt, akkor a világodat veszítenéd el. És ezt nem teheted. Ezért, bár nehezedre esik, de behúzódsz a sarokba, és vársz. Vársz, amíg ő is azt érzi, amit te. Vársz, amíg ő is rájön, hogy fontos vagy neki. Hogy nem tud elengedni. És mikor ez bekövetkezik, akkor felrobban a világ, de te felülről nézed mindezt. Vele. És nevettek a markotokba, és boldogok vagytok, hogy léteztek egymás számára.És beköltözök az erdő mélyére a kis kunyhóba. És forr a teavíz, pattog a tűz a kandallóban, ti pedig ültök egymással szemben a fotelben, és beszéltek, beszéltek, beszéltek…