Egy csigaház mozaikdarabkái

 Az esőcseppek táncolva peregtek le a kávézó ablakán. A kinti világ egy pillanat alatt burkolózott felhőbe és a nyári zápor fedél alá kergette a parkban sétálókat. A nő is bemenekült a zivatar elől és az apró hely egyik sarkában álló szabad asztal mellé telepedett. Rendelt egy lattét és nézte az üvegen játszó eseőcseppeket. Már a kávé felénél tartott, mikor ráeszmélt: ezt a képet már látta valahol. Ismerős volt a háromlábú asztalka, a székek kopott kárpitja és a kókadozó pálmák is a másik sarokban. Tudta, hogy járt már itt. Tudta, hogy ez az a hely, ahol egykor együtt nevetett valakivel. A kis kávézó akkor harsogott a kacajától, aranybarna haja vidáman lebbent egyik válláról a másikra.

Mintha egy másik életben lett volna. Mintha nem is vele történt volna, hogy egyszercsak jött valaki, aki addig nézte, addig simogatta, addig becézgette, amíg szépen lassan kidugta fejét a jól felépített csigaházából. A férfi úgy robbant be az életébe, mint a zápor, ami visszakergette az ismerős helyre. Sokáig azt hitte, szerelem lesz. Sokáig arra várt, hogy a másik lépjen, hogy a másik jelét adja annak, együtt mennek tovább az úton és a te meg énből mi lesz.

Aztán ahogy múltak a hetek, nyilvánvalóvá vált, hogy ez sokkal több mint szerelem, sokkal több mint egymás felé hajszoló, őrületes vágyakozás. Valami olyan mélyen és elemi erővel kapcsolódtak egymáshoz, mintha több életen át kísérték volna a másikat. Egy szemvillanásból, egy félmosolyból értették egymás gondolatait. Sokszor beszélni sem kellett, elég volt egy ölelés, hogy azonnal felismerjék a másik hangulatát, örömét, bánatát. A nő azt hitte, lehet így élni. Fürdőzött ezekben az új érzésekben, amik ezer szállal kötötték a férfihez. Nyugodt volt a lelke, mert tudta, soha nem kell a rossz helyen kinyomott fogkrémen, a felhajtott WC ülőkén vagy a konyhapénzen veszekedni. Helyette viszont a férfi tenyerébe helyezheti a lelkét, és így maradhatnak örökké, ebben a biztonságos burokban, ami csak az övék.

A nő szépen lassan egyre jobban kimászott a csigaházából. Egyre többet mutatott meg a férfinek abból, aki ő valójában. Egyre többször engedte szabadjára a mosolyát és a fájdalmát. Már-már úgy érezte, örökre maga mögött hagyhatja a kőkemény páncélt, amit maga köré kovácsolt az évtizedek során. Már csak egy lépés volt, már csak egy egészen kicsike darab maradt a lelke körül, amit boldogan lehámozott volna. Aztán egyszercsak darabjaira törött a csigaház, kívül-belül horpadt lett a páncél. A nő egészen meztelennek érezte magát, és kétségbeesetten keresett valamit, amivel másodpercek töredéke alatt elfedhetné magára maradt, magányos lelkét.

*    *    *

Merengéséből egy vállára nehezdő kéz riasztotta fel. A nő lassan fordult meg. Az ismerős érintéstől görcsbe rándult a gyomra. Az nem lehet, hogy Ő itt... Lassan elengedte a kávésbögrét és ráemelte tekintetét a férfira.

- Szia!

A nő szólni sem tudott, csak nézte azt az arcot, ami olyan jól ismert. Nézte a szemét, próbálta kitalálni, hogy ma éppen megüti vagy megöleli. Nem értette a váratlan találkozásnak a miértjét. Nem hitt a véletlenekben, így tudta, okkal vannak itt mindketten egy régi kávézóba zárva.

- Hiányoztál! Sajnálom, hogy eltűntem, de az asszony, meg a kutya, meg a munka, meg a ház...

- Elég! Ne magyarázkodj! Utálom, hogy mindig mindent megmagyarázol! Meddig még? Meddig higyjem, hogy most végre fontosabb leszel magadnak mint bármikor eddig?

A férfinek zavar látszott az arcán. Nem értette. Hiszen számára minden és mindenki nagyon fontos. Egész életében szétforgácsolta magát azért, hogy másoknak megfeleljen. Hogy mindenkinek jó legyen. Hogy a legszebbet, a legjobbat, a maximumot nyújtsa. 

- Nem érted ugye? 

- Nem...

- Pedig annyiszor elmagyaráztam... Hogyan tudnál szeretni valakit, ha magadat nem szereted? Hogyan teljesíthetnél minden téren tökéletesen, mikor a saját tökéletlenségeddel küzdesz nap mint nap? Hogyan lehetne bárki is fontos számodra, ha te saját magad számára nem vagy fontos?

- Most arra bíztatsz, hogy legyek önző? Hogy gázoljak át mindenen és mindenkin azért, hogy jól érezzem magam a bőrömben? Hogy néha úgy élhessek, ahogy szeretnék?

- Nem. Arra bíztatlak, hogy éld meg a mindennapjaidat. Arra, hogy ne vedd ennyire komolyan az életet. Mire akarsz visszaemlékezni 80 évesen? Arra, hogy reggeltől estig dolgoztál? Hogya  barátaid semmi mást nem hallottak tőled, csak, hogy nincs időm, nincs időm, nincs időm... Hogy lemondtál nyaralásokat, mert túl fáradt voltál elmenni?

A férfi döbbenten hallgatta. Kezdett világossá válni, hogy miről beszélt a nő hónapokon keresztül. Kezdte érteni, hogy miért fájt neki minden elutasítás, minden beszólás. Nem akart olyan ember lenni, aki mellett elmegy az élet. Nem akarta azt érezni, hogy nem érdemes felkelni reggel. Kinyújtotta a kezét, hogy az asztalon át megfogja a nőét, az aonban elhúzódott tőle.

- Hónapokig vártam, hogy megfogd a kezem. Nem egy nő kezét, hanem az enyémet. A barátodét. Sosem tetted, mindig kényelmetlen volt számodra egy egyszerű kézfogás. Miért most?

- Most viszont szeretném, ha kézen fognál úgy igazán. Szeretném, ha megmutatnád, hogy mi az, ami igazán fontos. Szeretném, ha segítenél magamat szeretni.

A nő belenézett a barna szempárba. Megtehetem-e újra? Megengedhetem-e, hogy a toldozott-foldozott csigaházamra még egyszer lesújtson a 20 kilós kalapács? Annyira szerette a férfit, amennyire egyik ember szeretheti a másikat. Egyformák voltak. Ugyanúgy robbantak, ha valami fájt, ugyanúgy nevettek a boldog percekben. Éppen ezért tudták egymást folyamatosan ölelni, majd bántani.

A nő nem akarta ezt. Nem akart újra égni, majd megégni... de nem tudta megtenni. Kézen fogta a férfit és kivezette az esőbe. A szél ide-oda csapkodott körülöttük, pillanatok alatt átázott a ruhájuk. Egymásra néztek és kitört belőlük a minden feszültséget elsöprő, velőt rázó nevetés.