Fekete és fehér avagy egy érem két oldala

Kapaszkodás. Egy ízbe, egy illatba, egy helybe. Egy dalba, egy könyvbe, egy érzésbe. Egy emberbe. Vagy leginkább mindegyikbe, aki felvillant valamit a múltból vagy megcsillantja az elképzelt jövőt. Örökös és görcsös ragaszkodás valakihez, aki sokkal kevesebb, mint amit elképzeltünk róla. Rózsaszín álmodozás egy emberi kapcsolatról, aminek a valóságban csírája sincs. Mégis ott van, ott lüktet az előre legyártott forgatókönyvekben, a lejátszott jelenetekben, az elképzelt, de soha valóra nem váló álmokban. Örökös képzelgés mindarról, ami lehetett volna, és ami lehetne.

Úgy kapaszkodtam beléd, mint fuldokló az elé dobott mentőövbe. Elhitettem magammal, hogy nélküled nincs tegnap és nem lesz holnap. Úgy képzeltem, hogy a reggeli mosoly, a délutáni nevetés, az éjszakai álmodozás csakis temiattad része az életemnek. Lejátszottam a jeleneteket, elképzeltem a párbeszédeket és idővonalra fűztem a jövő történéseit. Észre sem vettem, hogy a görcsös akarás - amiről meggyőztem magamat, hogy nem több puszta jószándéknál - a csillagokon túlra kerget téged. Mégsem tudtam nem kapaszkodni, hiszen nem találtam választ a legfontosabb kérdésre: ha nem vagy, akkor ki van helyetted?

Nem akartam mindent összecsomagolni egy dobozba és elrejteni a leghátsó polcra. Nem akartam mindenről úgy beszélni, mintha már múlt lenne. Nem akartam észrevenni, hogy te már rég elengedtél mindent, amibe én napról napra egyre görcsösebben kapaszkodom. Nem akartam látni, hogy nem te teszed tönkre magad körül a világot, hanem az én végeláthatatlan ragaszkodásom gázol át mindenen és mindenkin. 

Ez így volt tegnap is. Így van ma is. Szeretném hinni, hogy a holnap egy új nap... eggyel kevesebb kapaszkodóval.

*    *    *

Elengedtelek, mert jobban fájt álmodni arról, aki sosem leszel, mint lemondani arról, aki lehetnél. Nem ringatom már magam abba az illúzióba, hogy valaha is fontos leszel magadnak annyira, hogy más is fontos lehessen. Nem keresem már az alkalmat egy összevillanó szempárra, egy kósza érintésre, egy félmosolyra. Azt sem próbálom elhitetni magammal, hogy valaha is jelentek majd többet egy reggeli köszönésnél vagy egy délutáni kávénál.

Volt egy pont, mikor kézen fogtalak volna, ha hagyod. Megmutattam volna, hogy a világ csak akkor szürke, ha te önmagadat zárod dobozba. Láthattad volna a határaidat és azt is, hogy túl tudsz lépni rajtuk, ha akarsz. Ráébredhettél volna, hogy az élet nem örökös vívódás, megfelelés és tökéletesség.

Persze, értem és tudom, hogy sokkal könnyebb benne ragadni a jól felépített kuckónkban, mint egyenes háttal belebámulni a tetteink következményeibe. De én nem kereshetek perspektívákat helyetted. Nem léphetek és nem állhatok bele helyzetekbe helyetted.

És most már melletted sem maradhatok, hogy végignézzem, ahogy felőrlöd önmagad. Azt hittem, jót teszek azzal, ha fogom a kezedet. Azt hittem, neked is jó, ha látod, ami lehetne... aki lehetnél. Már tudom, hogy még nem állsz készen a neked készített tükörre. Látom és érzem, hogy túl sok és nemhogy könnyít a lelkeden, hanem mázsás súlyként húzza lefelé. 

Ezért elengedlek, de az ajtót nem zárom be. Itt leszek, kopognod sem kell. Csak nyiss be és én tárt karokkal fogadlak. Ma is. Holnap is. Örökké.