Én ott leszek...

 

Az esőcseppek halkan kopogtak az ablak bádogpárkányán. November volt... már az eső sem volt ugyanaz, mint a párás júliusban. Már nem felfrissülést, hanem nyálkát hozott. Nem megtisztulásról, hanem befelé fordulásról szólt. A nő a kanapé sarkába kucorodott. Kedvenc takaróját a lábára tekerte, és nagyot kortyolt a belga forró csokiból. Remélte, hogy a kedvenc édessége végre mosolyt csal az arcára az elmúl hetek szürkesége után.

Szembe kellett néznie önmagával. Nem hazudhatta tovább a nyilvánvalót. Mert fájt... fájt az a kimondott két szó, az a fél mondtad. Jobban fájt, mint azt valaha is gondolta volna. És a csend, ami utána jött, meggyötörte, elszívta minden energiáját, tönkretette. Nem tudta, hogy merre tovább. Nem tudta, hogy hogyan tovább. Maga sem tudta, hogy mit akar és ez meglepte. Egész életében kőkeményen ment előre az úton. A kamaszkorában magára öltött páncél kiválóan megvédte a világ gonoszságától. Pajzsot tartott minenki elé, esélyt sem adva arra, hogy a lelkéig hatoljanak. Most mégis úgy érezte, hogy meztelen.

Önmagát hibáztatta. Úgy érezte, hosszú idő után beengedett valakit a fal mögé, akiről ismét kiderült, hogy pont olyan érdemtelen rá, mint mindenki más. Tudta, hogy nem kellett volna engednie a szép szavaknak, hiszen azok most is üresek voltak. Hónapokig próbálta abban a hitben ringatni magát, hogy ez most más lesz. Elhitte, hogy a mondatok őszinték, az ölelések valóságosak és a szeretet igazi. De be kellett látnia, hogy ismét többet gondolt, többet látott, többet akart. Ugyanakkor rá kellett ébrednie, hogy nem a másik viselkedése szánalmas...

Hisz meddig mehet el az, aki szeret? Kérhet-e, akarhat-e, elvárhat-e bármit az, aki azt állítja magáról, hogy végtelenül szeret? Nem hibáztathatunk senkit azért, mert nem az általunk megírt forgatókönyv szerint játszik. Ugyanakkor megbocsátható-e, ha az ígéretek nem válnak valóra. Elnézhető-e, ha valaki szavakkal simogatja a lelked, hogy aztán a tetteivel atombombát robbantson benne? És rendben van-e szeretetet hazudni valakinek, mikor az már régen sokkal több?

Kavarogtak a kérdések a nő fejében, de csak egyetlen hatalmas felkiáltójel villogott a szeme előtt: Nézz szembe a tényekkel! Be kell látnia, hogy ez már nem szeretet többé és nem puszta testi vágy. Hiába tudja, hogy teljesen fölösleges táplálni ezt az érzést, hiába látja, hogy ez nem visz előre. Nem tud szabadulni mindattól, ami a legkeményebb akarata ellenére virágzott ki szépen csendben a lelkében. Tudta, hogy ezzel összeszúz mindent. Azzal is pontosan tisztában volt, hogy a szigorúan meghúzott határokat már soha nem oldhatja fel. Nem akarta elveszíteni a másikat, de tudta, hogy nincs választása. Nem lehet félig vele vagy félig ellene. Vagy elvesz mindent vagy feláldozza azt is, ami jut belőle.

Ugyanakkor az ígéreteket sem szegheti meg. Nőként pontosan tudta, ha igazán bedobná magát, a másik nem tudna ellenállni. Hogy megkaphatná, az övé lehetne. De túlságosan szerette ahhoz, hogy ismét azt a fájdalmat lássa az arcán, amit soha többé nem akart. Túlságosan tisztelte ahhoz, hogy átlépje a határt. Még akkor is ha belepusztult. 

Ezért más módszert kellett találnia. Olyan módszert, amelyikben a másik a lehető legkevésbé sérül. Hisz csak néhány ember van az életben, akinek őszintén kimondhatjuk: végtelenül szeretlek. És ha ez így van, akkor mindig és minden körülmények között ő lesz az első. Még akkor is, ha ezt ő most nem érzi... nem így érzi. Egyszer megérti. Egyszer majd tudni fogja, mikor újra hangosan kopog majd az eső az ablakpárkányon. Akkor majd megérti, hogy annyira szerettem, hogy saját magamtól kellett megvédenem.